Az apám.
Különös sors jutott neki, temérdek lehetőséggel és még több kudarccal. Ez utóbbiak végül megtörték amúgy is gyenge akaratát, addig pusztította magát, míg megszánta és elengedte őt az élet. Gyönyörű kék szeme volt, ami haragjában viharossá szürkült és én féltem belenézni a viharba. Később, ahogy rákaptam a félelem ízére és már kihívásként tekintettem rá, megszerettem a vihart is. Csak álltam a szobám ablakában és csodálattal ittam magamba a látványt: szél vágtatott a fák között, az eső függönyként rejtette a részleteket és a járókelők arcát, titokzatossá szűrve az égi háborút. A villámoktól továbbra is tartottam, mégis gyönyörűnek láttam őket, tüzes intelemként hasították kettőbe az eget, s a horizont fénybe gyúlt. Épp ilyen félelmetes és gyönyörű volt az apám tekintete, ezt tükrözik Patrik szemei és az enyémek is, mondják. Ott világlik bennük minden érzésem és gondolatom, minden örömöm és bánatom, versenyló módjára vágtázó hangulataim, hol szelíd, hol haragos válaszként az életre.
Az apámra és Patrikra emlékezem…
„Lehunyt szemmel, mindörökre. Mától, tegnaptól, a születésemtől. Hiába csukom be, látok. Látlak. Míg a szívem utolsót dobban.
Nem virulok. Ezt kérted. És mióta kérted, értetlenül bámul az öröm bennem, torkomra fagyott a nevetés is. Újradefiniáltad a közönyt, amikor sajnáltad tőlem a fényt, homállyá aláztad inkább és beletettél, mint szófogadó marionettbábot. Ne rángasd, nem vagyok benne jó ideje, nem vagyok benned és kihaltál belőlem te is már. A bábod élettelen kacat, te pedig játszol tovább megszokásból, miközben az élet, amit a szerelem lehelt a játékba egykor, kihűlt tagjaidban hiányként kondul, meg-megremeg. Nem hallod, hiszen süket vagy magadra, ahogy süket voltál rám is. És vak is még. Halmozottan sérült, mégis gyönyörű.
Apám nem bírta a nézésem. A jelenlétem is zavarta. Azt hittem, a kudarc bántja, hogy lányt nemzett a nagyon várt fiú helyére, de nem. A szemem bántotta, legjobban az fájt neki. Ha örült a szemem, az volt a baj, ha haragot látott benne, arra ugrott. Egy nap azt mondta – tizedik évemet tapostam talán –, sose lásson inkább, minthogy így nézzek rá. Nem tudtam, hogyan nézek, nem tudtam, hogy tíz év kevés ahhoz, hogy megtanítson átmosolyogni a szorongáson, hogy a félelem csak valódi szeretettel írható felül, amire engem nem tanított senki. Később, sok-sok év után az élet fogott a tanításomba. Mert annyira maximalista, hogy mindenben és mindenkiben tökéletesíteni igyekszik magát. A fogyatékkal élőkben is, kerüljön, amibe kerül. Mázlim volt.
Egy nap nem mentek meg több kutyát a kutyám helyett és több férfit az apám helyett. Belehaltak az életbe, ahogy bele fogok halni én is.
Apám nem bírta a nézésem. Egyszer, nem sokkal azelőtt, hogy elment, egy átkozottul hideg téli estén, miután a buszmegállóban csontig fagyott lábbal hazaértem és elég nagy kínok között lehántottam magamról a csizmát, elém térdelt és dörzsölni kezdte a lábam. Fájt. Becsuktam a szemem, hogy ne hagyja abba. Nem mertem ránézni, nem akartam, hogy elmúljon a pillanat. Egyetlenegyszer éreztem, hogy szeret. Hogy nem zavarom, nem idegesítem, nem követel, csak szeret. Akkor.”
(Se veled, de nélkülem)
