A KÁPRÁZATOK ÉS ÉN

AVAGY MIT ÜZEN A LELKED?

„Megérinteném az arcod búcsúzóul, elmondanám, amit nem lehet…” (Se veled, de nélkülem)

A minap újra láttalak. Nem a valóságban, csak úgy, mint korábban sokszor: megjelentél váratlanul, mint éj leple alatt kóbor szellemek.

A régi autómat vezettem, képzeld. Az apró 25 éves járgány, mint elszabadult paripa röpült velem, nosztalgiáztam kedvemre. Fittyet hánytam az időre, ahogy a sebességre is, szárnyakat adott az időutazás. A lámpa pirosra váltott az orrom előtt, s míg lassítottam, furcsa, jól ismert érzés lett úrrá rajtam, mintha nem volnék egyedül. A zebra előtt fékeztem és a visszapillantóra kaptam a tekintetem, nem hajt-e belém valaki. A tükörbe nézve meghűlt bennem a vér, az arcodat láttam, jól kivehetőn, magamon éreztem a tekintetedet, mintha csak a hátsó ülésen utaznál. A következő pillanatban eltűntél, a látomás a semmibe veszett, a jelenléted azonban velem maradt a csöpp autó kopottas utasterében.

Lecsendesítettem az elmém és a Duna-partra hajtottam, hogy rendezzem a gondolataimat és az érzéseimet. A parton levettem a szandálomat, érezni akartam a talajt a lábam alatt. A vízhez sétáltam és kezeimet a hűs habokba mártva, tenyeremből medret formáltam, majd arcomhoz emeltem a gyöngyöző cseppeket és megfürdettem benne riadt vonásaimat. Az arcom kisimult, a bőröm szomjasan itta a vizet. A talpam alól kigörgettem egy éles kavicsot, hogy az érzékeim megnyugodjanak és nagyot nyújtózva, az egyre kerekedő hold fényénél mélyet sóhajtottam, míg az enyhet adó esti levegő átjárta a testem egészen. Ebben az újra meglelt nyugalomban a partra telepedtem és odaengedtelek végre.

Felidéztem az arcod, ahogy a visszapillantó tükrében láttam és megértettem, miért kavart fel ennyire: sosem láttalak ilyennek korábban. Nem a megszokott, kicsit fanyar derű köszönt vissza a vonásaidról, nem is a komor, zárkózott hangulat, ami olykor elragadott tőlem, nem volt az arcod felhőtlen és vidám sem, bár ilyennek ritkán láttalak, így homályos emlékeim vannak róla csupán. Az arcod ezúttal egy ragadozó arca volt, a tekinteted szigorú, majdhogynem vad és kegyetlen. Nem ismerem ezt az arcod, sosem találkoztam még vele. Ahányszor láttuk egymást, úgy tekintettem rád, mintha magamat nézném, most azonban tanácstalanul számoltam a fodrozódó hullámokat, miközben igyekeztem megfejteni e káprázat üzenetét.

Azt mondják bárkivel olyan mélységben találkozhatunk, amilyen mélyen önmagát ismeri.

A veled való találkozás újabb és újabb rétegeket tárt fel a lelkemből. Rajtad keresztül tanultam elfogadást és bukdácsoltam a feltétel nélküliség bevehetetlennek tűnő szintjei felé. Elbuktam és visszaestem hányszor, de meneteltem kitartóan. Azt hiszem leginkább önmagamért.

Nem keltett félelmet bennem az arcod. Ahogy korábban a haragod, az időnként meglehetősen képtelen és fura viselkedésed, a hangulatingadozásaid, vagy a különcséged, öntörvényűséged sem. Óvatos voltam, időre volt szükségem, míg felfedeztem ezeket az attitűdöket önmagamban, de félni nem féltem soha.

Felidézem a tekinteted és a felvillanó ragadozó zöldben felismerni vélem a magam metszően hűvös kékjét. A türkiz valóság, ami egykor a nappalid csendjében kiragadott az időből és halhatatlanná tette az érzéseimet, életre kelt és ekkor megértettem az üzenetét: a saját kíméletlen, árnyékos részem kér feloldozást és végre készen állok önmagamként felismerni és elfogadni őt. Az összes tévedésével, hibájával, a gyengeségeivel és a sebezhetőségével együtt.

Nem keltett félelmet bennem az arcod.

Emlékszel…?

„Arra ébredtem, hogy meg akarlak érinteni, hogy a valóság legszebb arca ez a riadt várakozás. Hogy van az az ölelés, ami meggyógyít, és nem halálra sebez. Arra ébredtem, hogy tudom, soha nem bántanál, és nem nyírlak ki én sem. Téged nem. Nincs több kérdés és nem kell válasz… igen, elég ennyi. Bármennyi elég, ha szeretlek. Míg szeretlek.” (Se veled, de nélkülem)

Sosem szűntem meg szeretni téged.

Sosem szűntél meg vigyázni rám.

Ezeket olvastad már?

FELOLDOZÁS

“Azért nem lehet, hogy belesírjak a világodba, hogy hiányzol, azért nem kapaszkodhatok a nyakadba az érzéseimmel, mert elhagyott a hangom rég. Mert az olyan lenne, mintha leguggoltam volna az apám…

FÉNY

Egyik kedvenc ünnepem a Fényünnep, ám elgondolkozom néha, vajon valóban azon az egy napon, vagy inkább éjszakán, december vége felé születik a fény? Vagy újjászületik minden naplementében és napfelkeltében, s…

Olvasd bele a könyvembe!

Kérlek, add meg lent az email címedet és a nevedet, és máris küldöm az első fejezetet.

Név(Kötelező)