Az új könyvből…
Ahogy a mellettem hangosan zubogó szökőkutat hallgatom, lehunyom a szemem és a medence feszített víztükre helyett türkizzöld tó partjára képzelem magam. Csendes vizébe nagy robajjal érkezik a vízesés fentről, az emberek világából, lent a mélyben pedig, terebélyes fák és buja növények tövében éteri lények őrzik a békét, amelyben történetek születnek hangtalan. Az életemet írom. Önmagamat.
Magas férfi lép mellém, beárnyékol egészen, nem bánom. Megszólít és ezt már bánom: ’hozhatok egy hűsítőt hölgyem, vagy egy koktélt kívánna inkább?’ Azt kívánom, hogy ne zavarj, nézek fel komolyan, de mielőtt szólnék, a pillantása elragad, épp csak egy védtelen pillanatra, olyan mélyen és valószínűtlenül zöld, szürkés és megnevezhetetlen, hogy elmosolyodom. Nem lehetek rideg egy férfival, aki Patrik szemeiből tekint rám.
Hát itt vagy újra. Finoman jelzem a férfinak, hogy nem kérek semmit és befelé figyelek, az érzéseimre. Egy távoli, tán párhuzamos világból hozott üzenetet a pillanat, megköszönöm. Jóleső az érzés, vagy inkább zavart, semmilyen esetleg, vagy tud még bántani, aggódnom kellene? Nem, aggodalomra semmi ok, nincs fájdalomérzet, nem sajog, nem is hullámzik, csak figyel. Nem fal, függöny inkább, áttetsző, könnyű lebbenés, ami elválaszt az emlékeimtől, amelyek sebesre karcolták a bőröm, az arcom, a tükröm, a szívem egykor.
Hosszan világítottak a hegek. Volt, aki kiszúrta őket messziről és irányt váltott még időben, s volt, akit vonzott a fényük és közel jött, ha túl közel, megégett, vagy hasonló karcokat szerzett. Napokon, hónapokon túl gyógyuló fájdalom születik, ahol seb a sebbel összetapad.
Mikortól gyógyult az ember vajon, ha elhalványulnak, eltűnnek a hegek, vagy sosem tűnnek el egészen? Nekem úgy rémlik, először elveszítik a fényüket, nem világítanak többé, pislákolnak csak, míg kihuny, eltűnik a láng végleg és vele tűnik, emlékké lesz a fájdalom. Ekkor meg tudjuk érinteni a hegeket, anélkül, hogy felszisszennénk, s nem sokkal később meg is simogatjuk őket, nincs már bennünk más, csak mosoly, megértés és csend. Ez a megbocsátás azt hiszem, ahová akarva, akaratlanul, tudatos munkával, vagy tudattalan sodródásban megérkezünk végül.
– Megbocsátottál? – Patrik hangja és az enyém egybecseng. Épp, mint azelőtt.
– Igen. Neked is, magamnak is.
– Szeretsz még?
(Folytatás, még cím nélkül…)
Elemzési adatok és hirdetések megtekintése
