És harmadnapra, na jó, a negyedikre, feltámadt…
Velem tegnap csoda történt. Nem viccelek, nem is túlzok, elmesélem:
Szerdán reggel arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni az ágyból. Nem a lustaság, a derekam végzett velem, fordulni is fájdalmas volt, felülni egy kisebb akrobata mutatvány, lábra állni pedig szinte lehetetlen. Sosem tapasztaltam ilyen erős, mozgást korlátozó fájdalmat korábban. Nagy nehézségek árán, a tűrésküszöbömön jóval túl, kapaszkodva, meg így-úgy-amúgy sikerült elhagynom a hálószobát és eljutnom a kávéfőzőig, mert amikor erejét meghaladó nehézséggel, fájdalommal találkozik az ember, mihez nyúl vajon? A kávéhoz, a mentsvárához, hátha felébreszti a rémálomból. Nos nem ébresztett fel.
Tanácstalan és nagyjából mozgásképtelen voltam. Szóltam a főnökömnek, hogy úgy tűnik kiestem a csatasorból, majd tanakodni kezdtem, mitévő legyek. Felhívtam az orvost, aki azt mondta, a tünetek alapján ez eltarthat hetekig akár. Szigorú fekvést javasolt és fájdalomcsillapítót, ha nem javul – mondta – jelentkezzek. Jelentkeztem, úgy nap végén, mert egy egyszerű felállás is komoly tervezést és koncentrációt igényelt már, kapaszkodtam, billentem, nem estem el, megint billentem, ordítottam és így tovább. Kaptam erősebb fájdalomölőt és biztatást: akár sérv is lehet, óvakodjak a hirtelen mozdulatoktól, leginkább a mozdulatoktól is, de kaphatok injekciót, ha kérek.
A harmadik napon besokalltam. Kezdett derengeni, hogy a hozzáállásomon kell változtatnom és önsajnálat helyett, vagyis a ‘miért történik ez velem’ helyett arra kell választ találnom, mi történik valójában…
Nem kértem injekciót és nem vettem be fájdalomcsillapítót sem, ehelyett gyújtottam egy gyertyát, lefeküdtem a kemény padlóra és abbahagytam az ellenállást, odaengedtem a fájdalmat végre. Belekapaszkodtam a csendbe és nem figyeltem másra, csak önmagamra, a testem jelzéseire, amelyeket kész voltam meghallani is már. Ahogy mozogni kezdtem, a testem és a tudatom megnyílt egy minden eddiginél mélyebb és őszintébb kommunikációra, kapcsolódni kezdtünk. Figyeltem hol fáj és hol húzódnak a határaim, nem feszegettem, csak finoman érintettem őket. Felszisszentem, amikor a fájdalom belémnyilallt, de figyeltem tovább. Minden fájdalomra megnyílt egy történet bennem: egy árulás emléke, amit a derekamba rejtettem, cserbenhagyás, mely a csípőmben bújkált feloldatlanul, a combizmaimban ott fájt megannyi harag, sérelem és feleslegesen cipelt terhek oldódtak ropogva a vállaimból, szememre hányva megannyi túlkapást, amikor nem óvtam az erőm. Végezetül makacsul hibás döntéseket kellett megbocsátanom magamnak, hogy újra rugalmas és könnyed legyen a nyakam íve. Órákig tartott a semmihez sem fogható tánc, mint sajátos mozgásmeditáció, amelyben csendesen ölelkezett a fájdalom, s a megbocsátás. Ahogy elapadtak a könnyeim és a mozgásom szabadabbá vált, éreztem, hogy a szoba megtelik élettel, a testem pedig új energiával; kimerült voltam nagyon, hálás mégis. A tapasztalatokért, a fájdalomért, amely átadta a tanításait, s így tudássá érhetett bennem, a jelenlét csendes öröméért, mindenért is, azt hiszem.
Nem akartam többé megszabadulni a fájdalomtól, elfogadtam a jelenlétét, hisz tudtam, hogy csak addig marad velem, amíg szükségem van rá a változáshoz.
Ezzel a békés gondolattal aludtam el végül.
Amikor ma felébredtem, meglepve tapasztaltam, hogy a testem könnyedén mozog újra, mintha kiszippantották volna a fájdalmat mindenemből. Óvatosan átmozgattam a tagjaim és ujjongva tapogattam a tegnap még sajgó részeket. Nem mondom, hogy nem érzem őket, időnként megroppan a derekam és érzem a csípőm, ha fordulok, vagy hirtelen lépek, de akadálytalanul áramlik az élet bennem újra és lassabban bár, de elvégeztem a reggeli tornagyakorlataimat is, vagyis ÉLEK.
A legnagyobb felismerésem tegnap az volt, hogy csak ritka pillanatokban kapcsolódunk másokkal és önmagunkkal is igazán. Márpedig a felületes létezésben nincs valódi figyelem és odaadás, éltető erő. Így rövid pillanatokra kapcsolódunk az élettel is csupán.
A reggeleimet általában bizakodva kezdem, ezekkel a szavakkal: az élet csodálatos és tudom, hogy ma is csupa csodálatos dolog történik velem. Tegnap reggel megfeledkeztem erről a mantráról, mert fájtam és nehéz volt örülni, élni is. Az élet azonban bőkezű volt, megelőlegezte a bizalmat és végül csodálatos dolog történt velem: meggyógyultam. Mindössze pár óra leforgása alatt.
Nem mondom, hogy ne kérjünk segítséget fájdalom esetén, ha bajba kerülünk, igenis keressük fel a szakembert és fogadjuk el a támogatását. Én hosszú évek óta gyakorlom a meditációs technikákat, régóta foglalkozom önismerettel, megtanultam figyelni a testemre, intuitív módon működöm és kapcsolódom önmagamhoz, valamint a teremtett világhoz, amikor szükségét éreztem, felhívtam az orvosomat mégis és el fogok menni képalkotó vizsgálatokra, hogy felderítsék, okoztak-e maradandó károsodást az elakadások. Manuálterapeuta segítségét is igénybe veszem, ha segít, hogy rendbehozzam, amit elrontottam és minden lehetséges módon támogassam a gyógyulásomat.
A megoldások, a válaszok ott vannak bennünk. Belső világunk folyamatosan üzen, ahogy ennek kivetített mása, a külvilág is, csak figyelnünk kell. Meg kell tanulnunk jelen lenni önmagunk számára és meghallani ezeket az üzeneteket, hogy harmónia költözzön az életünkbe, ahol hazatalálunk mindig újra.
