A történet:
A hétvégén hihetetlen méretű összefogás részese lehettem. Megrázó volt és felemelő egyben.
Egy nőt elütöttek a zebrán és vele volt a kutyája, aki elmenekült a helyszínről. Én akkor csöppentem a történetbe, amikor a kutya a kerületemet, azon belül is a közvetlen lakóövezetemet érintette. A felhívás egy napos volt már és a rémült négylábú étlen-szomjan, esőtől csatakosan, pórázát maga után húzva, még mindig csak loholt.
Futótűzként terjedt a hír. A szemtanúk és a keresők csoportba szerveződtek, percről percre jöttek a pontos, vagy egymásnak épp ellentmondó hírek, rajzolódott térképpé a kutya útvonala. Észveszejtő tempóban futott az életéért.
Szemügyre vettem a kanapén meleg plédbe burkolózó macskáimat, letettem az épp megírt bevásárló listát, vetettem még egy gyors pillantást a műtét után lábadozó kutyánkra és a kabátomat már az autó felé futva rángattam magamra. Nem volt kérdés bennem, csak akarat.
Mire elindultam, hogy átfésüljem a hozzám közel eső területeket, ahol a rémült kutyust látták, vagy látni vélték, már két kerület megmozdult. Egyedülállók és családok, fiatalok és idősek köröztek autóval, vagy rótták gyalogosan az utcákat, értesítették a taxi társaságokat, a buszvezetőket és két rádió adó is követte az eseményeket.
Leírhatatlan érzés volt.
Ezen a hétvégén tanúja voltam, hogy ha egy csoportnyi ember összefog, ha a számos egyéni akarat, együttérzés és jó szándék elér egy kritikus pontot és összeadódik, abból csoda lesz.
Nincs többé én kutyám és ő kutyája, sem én veszteségem, vagy ő gyásza.
Egy érző lény bajba került és félt. És én nem akartam, hogy féljen. Az pedig, hogy baja essen és a gazdi összetörjön, hogy ne adj isten elveszítsék egymást, nem volt opció.
Csak mentem. És tudtam, hogy addig megyek, míg a kutya megkerül. Míg a sok együttérzés, jó szándék és remény hazavezeti.
Harmadnapra megkerült.
End of story.
(A kép illusztráció)
