Anna
Anna derűsen szemlélte az utca forgatagát, a forróság szinte tapintható volt, remegett a levegő körülötte. Nagyot kortyolt az erős feketéből, élvezte, ahogy a fűszeres lé végig csorog a nyelvén, majd a torkán. Önkéntelenül megsimította a nyakát, ujjbegyével épp, hogy érintette a vékony láncot, amelyen parányi szív csüngött, Péter ajándéka.
- Illik hozzád ez a szív – jegyezte meg Péter – pici, mint te vagy. Amíg viseled, veled leszek és vigyázok rád – emlékezett a kora nyári estére, amikor a férfi betoppant az arany nyakékkel.
Anna örült az ajándéknak, a láncot csillogó szemekkel a nyakába csatolta, majd a tükör elé perdült, hogy megcsodálja. Tökéletes volt. Nem szerette a hangsúlyos ékszereket, csak kevés, egészen finom kiegészítőt viselt, amelyek illettek a karakteréhez.
Mire ideért gondolatban, éles ütést érzett a mellkasán, amit erős nyilallás követett. Szinte ugyanebben a pillanatban üzenet villant a mobilján, utána nyúlt.
- Hol vagy? Ráérsz? Tudunk beszélni?
Hirtelen mintha megállt volna az idő, a kávézó pedig forogni kezdett vele. Péter neve villogott a kijelzőn, ami igencsak meglepte, hiszen két év is eltelt, mióta utoljára látták egymást. A feje zúgott és merő szita volt, nem tudott gondolkozni, a benyomások, ahogy jöttek, épp olyan sietve és követhetetlenül távoztak, talán mert egyre erősödött a nyomás a mellkasában.
- Persze, a Vörösmarty téren kávézom a Red-ben, gyere ide, ha van időd, megvárlak – írta gépiesen.
Még fel sem ocsúdott és Péter ott termett. Nagyon közel lehetett, de mire rákérdezhetett volna, hogy csinálta, a férfi már mellette ült és őt lenyűgözte az ismerős mosoly és Péter hangjának jellegzetesen bariton csengése. Csak mondta és mondta, ám Annához mintha nem értek volna el a szavai, csupán valamiféle lágy hullámzás, amely a szavak nyomán keletkezett benne. Enyhült a mellkasát szorongató érzés és a helyét kellemes bizsergés váltotta fel, mintha darabokra tört szívét forrasztották volna egybe a férfi szavai.
- Ugye tudod, hogy sohasem akartalak bántani? – kérdezte Péter és különös fény villant a tekintetében, amely szép lassan körbe ölelte az alakját is.
- Igen, tudom – szerette volna felelni, ám ajkai nem engedelmeskedtek.
- Szívből sajnálom, ami történt, valójában sosem bocsájtottam meg magamnak, hogy elszúrtam, ahogy azt sem, hogy nem volt bátorságom korábban eléd állni ezzel a vallomással – folytatta Péter, mintha érzékelné a nő gondolatait.
- Vallomással? – csodálkozott Anna, miközben képtelen volt levenni a szemét a férfi körül lebegő fénynyalábokról. – Nem gondolom, hogy te szúrtad el, rossz volt az időzítés. Te nem voltál kész egy új kapcsolatra, én pedig nem akartam várni. A szerelemre meg kell érni, sosem hibáztattalak azért, hogy nem tudtad viszonozni az érzéseimet – igyekezett megnyugtatni a férfit.
- Viszonoztam Anna. Szerelmes voltam beléd, annyira, hogy halálra rémültem az érzelmeimtől. Épp olyan intenzitással szerettelek, amilyen iramban menekültem tőled. Gyáva voltam és nem segített, hogy téged bátornak és erősnek láttalak. Egyszerűen agyonnyomott ez az érzés, képtelen voltam feldolgozni, hozzáteszem azóta sem sikerült, máig kísértenek azok az idők. Amikor megelevenednek az emlékeim, olyan tisztán látom a mosolyod, hallom a nevetésed, hogy az egymásután lehajtott whiskeyk sem tudják elég mélyre temetni a kétségbeesésemet.
Péter most felállt és kezét a nő felé nyújtotta. Anna fejében szótlanul követték egymást a gondolatok, mint ahogy a tenger hullámai csapkodják a fövenyt, ütemesen és puhán. Az imént elhangzott vallomás tompán dobolt az elméjében és ahogy a szavak utat próbáltak törni a szíve felé, elszorult a torka, sírás fojtogatta. Kinyújtotta a kezét, de nem érte el a férfit. Péter hirtelen elképesztően magasnak és távolinak tűnt. Anna tekintete zavarossá vált, majd megtántorodott és összeesett. Emberek gyűltek köré, kétségbeesett kiáltásokat hallott: Hívjon valaki mentőt! Elveszítjük!
Idegen arcok hajoltak fölé, a pulzusát tapogatták, de Anna csak Péter arcát kereste, hiába. Szerette volna, ha szétválik a tömeg, ha odaengedik a férfit, aki bizonyára igyekezett közelebb kerülni hozzá, hívogatta őt, de csak foszlányokban hallotta a saját rekedt, sóhajszerű hangját:
- Péter…Péter…
A kép lassanként elmosódott, sűrű melegséget érzett csorogni a szája sarkában, fémes íze volt, mint a vérnek. Szerette volna letörölni, de nem volt ereje hozzá. A hangok és lassan az arcok is egybefolytak körülötte, még látta, hogy távolabb egy férfit tartanak a karjainál fogva, aki szabadulni próbál és magyaráz valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit és nem is számított; érezte, hogy pillanatokon belül elveszíti az eszméletét. Felmerült itt – ott egy hang a növekvő semmiből – Rettenetes! Micsoda értelmetlen halál! – majd csend lett.
- Halál? – csodálkozott hangtalanul – Hiszen nincs értelmetlen halál. Csak elpazarolt élet.
Ebben a pillanatban középkorú, őszes, borostás arc hajolt fölé, tágra nyílt szemeiben félelem és valami megmagyarázhatatlan vonás ült, amitől Anna mellkasában újra lüktetni kezdett a fájdalom. A férfi tekintetében iszonyat tükröződött, a halállal nézett farkasszemet, amely ma megkímélte őt: a neki szánt golyó egy ártatlan nő mellkasába fúródott helyette.
- Sajnálom! – kiáltotta a férfi végül és arcát a kezeibe temette.
Ez volt az utolsó kép Anna életében.
A kis arany medál élettelenül feküdt mellette az aszfalton.
