“A boldog újév becsukja a szemét, úgy döntöttem, le is ragasztom egy tapasszal, nehogy vérezzen, mert undorodom a vértől, ahogy undorodom a csendtől is most. Akkor is, ha ez a csend benned unatkozik épp és én szeretni akartam mindent, ami te vagy. Elrontottad nekem a csendet, ellenségemmé tetted, mert távol tart tőlem. Beburkol és elrejt, nem látlak, nem lát szerintem más sem, te látod még magad, mondd? Olyan egyedül vagy. Olyan egyedül vagyok én is. A világ kalapot emelt a magánynak.” (Se veled, de nélkülem)
Így léptem az új évbe át pár éve, egy örökkévalósággal ezelőtt, amikor a történetem játszódik. És hogy néz ki ugyanez a nő most? Hogy érzi magát? Lássuk:
A boldog újév békésen és kíváncsi szívvel kémleli bennem a látóhatárt. Nincs benne türelmetlenség, vagy fékezhetetlen akarás, mint annak előtte, várakozással tekint előre, s néha hálával, elfogadással hátra. Elengedték a démonok rég és elmaradoztak a hű szellemek, akik visszacsábíthatták volna a múltba, megkapaszkodni egy-egy emlékbe, mikor nehézzé válik a jelen, elbújni letűnt álmokba, ha fáradt a szív újat álmodni, kiutat keresni az úttalanból, reményt csiholni, illúziót, amikor a valóság túlontúl bizonytalannak tűnik. Az újév most csendes és szeretem a csendet lám újra, csendes az elmém és a szívem, a mosolyom és a vérem, újraírtam a csendet a világban, amit magamnak tágítottam otthonossá. Tökéletes volna? Dehogy. Csak elég. És jó. Nem szűk és nem túl levegős, nem nehéz és nem túl könnyed, nem egyhangú, de nem is túl intenzív, nem hajthatatlan többé és nem túl hajlékony, nem idomul szíre-szóra, de nem is kell erőn felül küzdeni azért, hogy együtt áramoljon. Szeretem.
Egyedül vagyok? Ha igen, az egyedüllétem tele van szeretettel és mosollyal és ezt a mosolyt látom, bármerre nézek és akkor sincs baj, ha elfogy a derű és elhervad a fény a szemekben, mert minden megengedett és tudom, hogy a mosoly belül születik, minden más csak tükröződés. De ezek a tükrök mutatják az utat és ott teremnek, ha eltévednék és letérnék, van kezük és szívük és nem fukarkodnak egyikkel sem. Az egyedüllétnek bársonyos hangja van és erős karjai, melyek megtartanak, ha kell. A figyelme nem tolakodó, a mosolya igaz, a tekintete szenvedélyes és merész. Az egyedüllét sosem teher, inkább egy sziget, felfedeznivaló. S mire megfejtem, testet ölt.
A világ lassan megtanulja, hogy a magány illúzió, s az egyedüllét nem bezár, de kinyit, miközben kiegészülésre törekszik. Egy út a teljességhez, önmagunkon át.
A képeken Éva egykor Gerdaként és ma. (2020 január / 2025 január)
: Petra Míra Takács
