“Azért nem lehet, hogy belesírjak a világodba, hogy hiányzol, azért nem kapaszkodhatok a nyakadba az érzéseimmel, mert elhagyott a hangom rég. Mert az olyan lenne, mintha leguggoltam volna az apám lábához és arra kértem volna, hogy szeressen. Hogy hadd legyek a gyereke, a lánya, a mindene. Mintha azt bömböltem volna, a földből szinte ki sem látszó, sápadt lényemmel, hogy figyeljen rám és emeljen a magasba. Hogy tehette volna? Hogy emelhetett volna fel a feneketlen mélyből, ahol csapdába ejtette és magába zárta őt az élet? A semmibe nézett folyton, gazdátlanul csüngött a tekintete, hiába emelte rám. S én nem tudtam megmutatni, vagy elmondani neki, hogy az űrrel telt szakadék, aminek a falára egyre csak vési a napokat bambán, mennyire halálos. Bekuporodtam inkább a csend ölébe és ő elringatott. Az egyedüllét lett a legjobb barátom, sebezhető szerethetetlenségemben. Az ő sérthetetlen, vaksötét világa tanított meg a magány tiszteletére. Elviselhetővé lett az elfogadhatatlan és elfogadhatatlanná én.” (Se veled, de nélkülem)
Az apám alkoholfüggő volt és azt hiszem komoly mentális problémákkal küzdött. Józanul víg kedélyű emberként ismerte a világ, remek humora volt, könnyű volt vele nevetni, már amikor mertünk. Amikor nem fedték sötét árnyak a tekintetét. Ha ivott, és gyakran ivott, beborult az ég benne és körülötte, s mi, édesanyám, a testvérem és én, riadtan lapítottunk. Ha tehettük elhúzódtunk, ahogy vihar elől bújik fedezékbe az ember és az ő viharai fenyegetőek és kiszámíthatatlanok voltak. Fürkészőn metsző tekintetétől egyenesen rettegtem. Bár tettlegességig sosem fajultak a fenyegetések, állandóan azon aggódtam, hogy egyszer átszakad a belső gát, ami visszatartja attól, hogy szörnyűséget kövessen el és onnan nincs visszaút. Nem szakadt át. Így hittem máig.
Ma megtudtam, hogy egy borongós nyári napon, az apám ittasan haragra gerjedt és légpuskával lelőtte a papagájunkat, Bóbikát. Csodálatos nimfa papagáj volt, valódi kincs, selymes tollazattal és tündér természettel megáldva. Ő volt a legjobb barátom. Ha szomorú voltam és kamaszkoromban ez nem ritkán megesett, madárságát meghazudtoló gyengédséggel vígasztalt. A kalitkához bújtam, ő pedig az arcomhoz nyomta kis fejét és gurgulázó hangot hallatott. Ha kint volt, a vállamra ült, a nyakamba, vagy az arcomhoz bújt és a csőrével puszikat osztott, míg el nem apadtak a könnyeim. Amikor apám elköltözött, magával vitte őt és én nem tehettem semmit. Hiányzott, de úgy gondoltam, szereti, ahogy mindenki szerette, ráadásul az új feleségnek is volt egy nimfája, reméltem, hogy Bóbi boldog lesz náluk. Nem tudom, hogy lehettem ennyire naív, hogyan bízhattam a madaram arra, akitől egész gyerekkoromban féltem, aki fenyegette az örömömet? Hogy hihettem, hogy az övét nem fogja, hogy egy csöpp madárnak nyugodt élete lehet mellette?
És hogyan kellenne ezt most megbocsátanom magamnak?
A testvérem ott volt, amikor történt. És hallgatott róla 35 éven át, amiért valójában hálás vagyok. Nem tudom, hogy vészeltem volna át, ha jelen vagyok én is és hogyan dolgoztam volna fel az iszonyatot, hiszen bevallom, arra sem emlékszem, mi volt a fedősztori, milyen betegség mögé bújtatták a gyalázatot. Törlődött az emlékeimből.
Amikor az igazság ma kiderült, bennem sikoltozni kezdett a kisgyerek. Százfelé hullott a szívem és meg sem próbáltam összeszedni a darabjait.
Az apám szörnyeteg volt – visszhangzott bennem.
Közben, ahogy csillapodott a fájás és nem akartam már eltolni az elfogadhatatlant, távolról bár, de meghallottam a saját hangom: ki vagyok én, hogy megítéljem őt? Nem éltem az életét, nem éreztem a félelmeit, a csalódásait, amelyek mentén zuhanni kezdett, ahogy nem éreztem a rettenetet, amikor nem tudott megkapaszkodni semmiben és senkiben, nem tudott leállni, megállni, majd felállni többé.
Amit tett, az rettenetes és számomra felfoghatatlan. Nem gondolom, hogy értenem kellene, még kevésbé megértenem, amit tett, de ítéletet sem mondhatok felette, nincs hozzá jogom.
Akinek nem volt felhőtlen a gyerekkora, talán ismeri az érzést, milyen nehéz elfogadnunk azt a szülőt, aki bármilyen módon beárnyékolja a világunkat, akit szégyellünk, aki bánt minket. Ha elfogadnánk, azzal elismernénk, hogy a részünk és vállalnunk kellene a kockázatot, hogy rémes tulajdonságai bennünk is élnek akár, hogy hasonlóvá válhatunk. Miközben tetszik, vagy sem, a részünk valóban és meglehet, hogy kellemetlen hajlamai bennünk is gyökeret vertek örökölt, vagy tanult módon. Nem félnünk kell hát a lehetőségtől és annak lehetséges következményeitől, hanem hálásnak kell lennünk, hogy felismertük mindezt és mi dönthetünk másképp. Választhatunk másféle életet, csinálhatjuk jobban, uralhatjuk azt, amit ő nem tudott, eltérő mederbe terelhetjük démonainkat, amik őt a végzetébe sodorták.
Azt mondják, a szüleinket nem mi választjuk. Én távolabbra nézek és azt mondom, de igen. Vélhetően mi választjuk őket, ahogy az életünket is és bízom benne, hogy a legalkalmasabb tanítókat kaptuk általuk.
Az édesapám elveszett ember volt. Ha az alkohol túl magasra szökött a vérében, képtelen volt uralkodni az indulatain és rettenetes dolgokat művelt. De ugyanez az ember valaha ügyes kezű műszaki rajzoló volt és tehetséges zenész, gyönyörű verseket és szakmai cikkeket írt és bár a soraim cáfolják, szerette az állatokat. Neki köszönhetem az életem. Nincs már köztünk, évekkel ezelőtt meghalt. Szívből remélem, hogy nem volt nehéz számára az út és békére lelt, ami e világban sosem adatott meg neki. Bár nem hiszek az idő általunk szabdalt és definiált formájában, a különböző valóságok létezésében igen, így bízom benne, hogy mára megszületett valahol újra, s romlatlan kisgyermekként éli az életét, amely örömteli és áldott.
Hiszem, hogy az életünk értelme a létezés és benne önmagunk megtapasztalása, a folyamatos változásban való növekedés, fejlődés.
Úgy érzem, nem tartok ott, hogy tisztán lássam, milyen volt az apám és az ő zaklatott világa valójában. Nem tudom, az általa választott úton járt-e, vagy letért arról és eltévedt, illetve, hogy az élete, melynek lányaként tanúja voltam, végül milyen lenyomatokat hagyott a lelkében. Mert ezen múlik, hogyan és milyen életet él (választott, vagy nyert) a soron következő életében.
Ma fellibbent az idő fátyla és próbára tett. Kaptam egy fájdalmas emlékképet a múltból, mintha csak tesztelnék, hol tartok a többé-kevésbé megküzdött folyamataimmal. Mit kezdek a fájdalommal, ha váratlanul ér és mélyre temetett sebeket, félelmeket érint, odaengedem-e, el tudom-e fogadni sajátomként, hogy feloldódhasson bennem, képes vagyok-e erőt meríteni belőle, majd elengedni, vagy önsajnálatba menekülök és cipelem inkább, mint tettem azelőtt.
Ez a történet, ahogy a történeteim általában, nem csak rólam szól. Sokan küzdünk múltunk árnyékos fejezeteivel, gyógyultnak hitt, vagy nyíltan tátongó sebesüléseinkkel, álmodunk újra és újra feldolgozatlan, vagy befejezetlen történetekről, melyek előbb-utóbb rémálmok formájában követelik a figyelmünket, amit évekig megtagadtunk tőlük.
Megmérettetünk mindannyian így, vagy úgy mindaddig, míg kellően kitágul számunkra a látóhatár és éretté válunk arra, hogy elfogulatlanul és felelősségünk teljes tudatában tisztán lássuk az utat. Amit megtettünk és ami még előttünk áll.
A jól működő belső iránytű mágnesként reagál a külvilág változásaira, együtt mozdul annak hatásaival.
Minden szinten és minden irányban nyitottan, az élettel és saját belső hangunkkal tökéletes harmóniában kell tekintenünk a világra és benne minden létezőre, önmagunkra is. Tökéletes perspektíva, érdemes törekedni rá.
: A képeken a testvérem látható a nimfák legkedvesebbjével és a kisbaglyunkkal, és én volnék a másik, a párna alatt. Ez a kis szárnyas imádott kapirgálni a fejemen.
Sosem feledem