Nagyot sercent a foszfor a gyufavégen, s az adventi koszorú első gyertyáján karcsú láng lobbant, a közelgő Fényünnep ígérete.
Az évnek ebben a szakában hajlamosak vagyunk visszatekinteni az eltelt időszakra és benne önmagunkra. Erre biztat a természet és az ünnepekre való várakozás, megszületik a fény nemsokára és vele, ha jól csináltuk, újjászületünk mi is. Nem kell világraszóló dolgokra gondolni, sem törekedni, elég, ha sikerül hátrahagynunk idejét múlt szokásokat, meghaladnunk lehúzó minőségeket, elengedni megrekedt kapcsolatokat és megpihenni valahol mélyen, legbelül.
Az őszinte szembenézés önmagunkkal nem feltétlen örömteli és hálás feladat, de elkerülhetetlen, ha a változást választjuk és mindig megtérül.
Nem véletlen osztok meg képeket ebből az időszakból. Sok visszajelzést kapok, melyek többsége kedves, elismerő, esetenként téves képzetek, feltételezések okán picit irigy, de nem gondolok ártó szándékot e mögé sem, inkább küzdést, saját sors fölött érzett csalódottságot, illetve összehasonlítást, ami kellő ismeret hiányában megalapozatlan és felesleges frusztrációt okoz annak, aki önmagát kevésbé szerencsésnek, sikeresnek, vagy boldognak látja a rólam elképzelt kép tükrében.
Mindenki a saját korábbi önmagához képest sikeres, vagy sem, boldog, vagy boldogtalan, minden más mérce illúzió, sőt, a korábbi önmagunkkal való összehasonlítás is az. Nincs miért hátranéznünk, legfeljebb tanulási szándékkal érdemes szemügyre vennünk múltbéli önmagunkat, ítélkezés mentesen, anélkül, hogy ott rekednénk. Hiszen a változás, legyen pozitív, vagy adott nézőpontból nézve kellemetlen, azért van, mert megértünk az általa nyújtott tapasztalatok befogadására.
Sokszor nem könnyű elfogadni, de valahol mélyen tudjuk, hogy minden helyzetért, minden tapasztalatért felelősek vagyunk. Mindaz, ami körülvesz minket és az is, amit ez bennünk okoz, saját teremtésünk eredménye.
Hálás vagyok minden pozitív visszajelzésért, jól esnek, akkor is, ha nem mindig állnak összhangban a valósággal, ám ennél fontosabb, hogy el se fedjék azt. Ha most bemutatkoznék bárkinek, azt mondanám: vagyok, aki vagyok és ez nekem elég. Vannak értékeim és hibáim, mint mindenki másnak és hálás vagyok minden tapasztalatért, amely segít ezeket felismerni, tisztán látni.
Az elmúlt két év viszontagságosra sikerült, tavaly november óta már egybefolytak a kihívások, a leckék, ma mégis hálásan tekintek vissza e folyamatokra és nem győzöm csodálni, milyen hihetetlenül bölcs és intelligens rendező elv mentén osztja tanításait az élet. Számomra tartogatott még párkapcsolati bonyodalmat, amit csalódásnak hívtam, ám amint elfogadtam a történetben vállalt szerepemet, az érzések feloldódtak és szabadon engedtek. Röviddel ezután december táján egy halálos kór árnya telepedett rám, ami azt kérte tőlem, hogy békéljek meg az élettel és szerves részeként az elmúlással is; amint ez megtörtént, kiderült, hogy téves volt a diagnózis és egészséges vagyok. Ezután megbetegedett egy szerettem, ami halálos ijedelemmel járt, ám olyan szépen és gyorsan javult az állapota, hogy megnyugodhattunk hamar. Tavasszal rám akaszkodott egy kullancs és megbetegedtem. Erre úgy tekintettem, hogy élőlény ő is, nem ártani akart, csak élni, táplálkozni. Nekem ezzel annyi a dolgom, hogy megértsem, miért történt és felülkerekedjek, ha következményekkel járna a látogatása. Az év utolsó harmadára jutott még egy személyes veszteség: a férfi, aki 30 éven át várt rám, óvó tekintetével figyelt a távolból és sosem mulasztotta el kifejezni, mennyire szerethető vagyok, tavasszal – immár harmadszor – megkérte a kezem, majd, mielőtt választ adhattam volna, váratlanul elhunyt. Megrendültem és nagy változásra ragadtattam magam, beterveztem egy költözést, amire várva várt továbblépésként tekintettem. Nem sikerült. A költözés meghiúsult és én ezen a ponton összeomlottam. Rám szakadt egyik legnagyobb démonom a kudarc minden terhe, csalódott voltam és végtelenül kimerült. Megadtam magam, feladtam a küzdést az akaratom, a vágyaim és álmaim beteljesítéséért. És ekkor elindult a valódi változás. Nem kívül, nem hangosan és látványosan a világban, hanem bennem. A költözés sem veszett kárba, mert végigcsináltam végül. Kipakoltam, majd megújítottam az otthonom, megváltam temérdek feleslegessé vált holmitól, hogy szabadabban lélegezzenek a falak és én is. Kipucoltam sok feldolgozottnak hitt sérelmet, majd újult erővel felálltam és hátrahagyva megúszásra játszó, sértődött részemet, nyugalmat költöztettem majdnem cserbenhagyott otthonom falai közé.
Itt tartok most. Nem vagyok kivételesen szép nő, ahogy csúnya sem. Nem vagyok okosabb másoknál, bölcsebb talán néhányaknál igen, koromnál és tapasztalataimnál fogva, ám a kor nem érdem, állapot csupán és én bátran viselem. A szó mai értelmében nem vagyok sikeres, sem gazdag, pénzben legalábbis semmiképp, erre nem vagyok büszke és nem is szégyellem, éltem jobban és hálás vagyok, hogy nem élek rosszabbul. Nem vagyok különösebben segítőkész, ám ha valaki segítséget kér tőlem, szívből segítek. Az együttérzés bennem felnőtt, saját sorsáért felelős emberekkel kapcsolatban átlagos, az átlagnál jóval fejlettebb viszont, a nálam gyengébb, legalábbis kiszolgáltatottabb érző lények, gyerekek, állatok és minden fű-fa-virág iránt. Értük felelősséget érzek és vállalok, nem csupán szóban, tettben is, ha tehetem. Egyedül élek és nem vagyok magányos. A jó párkapcsolatra áldásként, kegyelmi állapotként tekintek, amelyre meg kell érni, kivárom, mert emlékszem még, hogy érdemes kapaszkodás és erőltetés nélkül várni rá. A boldogságot nem kergetem, főként, hogy messzire ne fusson tőlem, azon vagyok, hogy megteremtsem és vigyázzak rá, értékeljem minden megadatott pillanatban. Álmaimat és vágyaimat visszahoztam a jövőből, itt élnek a jelenben velem türelemmel, elfogadással és megengedéssel. Alakulunk.
Miért írtam le mindezt? Azért, amiért a könyvem is született egykor, hogy megmutassak egy nézőpontot a sok közül, hogy rávilágítsak e sokféle nézőpont egyediségére, még inkább arra, hogy a saját megmerevedett látásmódunk megváltoztatásával milyen módon változhat a világ körülöttünk. A problémáinkat, ahogy örömeinket is magunk teremtjük, még ha adott pillanatban másként is éljük meg. Elakadásaink csupán azt tükrözik, hogy ellenállunk az életnek. Amint megnyílunk az elfogadásra és engedjük, hogy az élet tegye a dolgát, formáljon minket, az akadályok eltűnnek maguktól.
Megéri kitartani, feladni az elvárásainkat, ha nagyon rossz irányba mennénk, mindent akár.
Az élet nem hagy cserben, de elsősorban nekünk kell kiállnunk és kitartanunk önmagunk mellett. Ha nem tudjuk hogyan, meg fognak tanítani rá…
Áldott, békés adventi időszakot kívánok mindenkinek!
Elemzési adatok és hirdetések megtekintése
Az összes reakció:
468468
