Az idei karácsonyt rendhagyó módon ünnepeltem. És még tart…
24.-én a Sziámi Fajtamentés védenceihez látogattam és tettem, amit máskor: takarítottam, etettem, simogattam érintéssel, akit lehet és jó szóval, akit nem, mert nincsenek kellemes emlékei az emberi érintésről, nincs bizalma az emberekben, az életben. Azt mondják, akik segítenek, emberek, vagy állatok szolgálatában önkénteskednek, valójában önmagukért teszik és igazuk van. Ha időt tölthetek rossz körülmények közül, utcáról mentett állatokkal, a szemükbe nézhetek és szebbé tehetem a környezetüket, a napjaikat, adhatok nekik abból, ami nekem nap, mint nap jut és minden érző lényt megillet – melegségből, jó szóból, ölelésből – az otthonom meleg fényeiben talán kevésbé bánt, amikor a nélkülözőkre, a hideg utcákon kóborló, éhező, esetleg beteg élőlényekre gondolok; legyen ember, vagy állat.
A szentestét barátokkal töltöttem. Rég hazatalált bennem az érzés, hogy a család nem csupán a vérségi kapcsolatokig terjed és nem csökken a vér szerinti családi kötelékek értéke és fénye attól, ha hasonlóan igazzá és szorossá érik egy-egy baráti, vagy szerelmi szál. A 25.-e az enyém volt. Erdőfürdőztem, fát díszítettem, kint madáreleséggel, bent üveggömbökkel, főztem, karácsonyi dalokat hallgattam, majd mozival zártam a napot, pihe-puha plédbe bújva a cicáimmal. A lányaim idén 26.-án ünnepeltek velem. Mit mondjak, olyan volt, mint ők: tökéletes!
Aztán másnap megérkezett hozzám Szimba, az én hófehér kandúrom, akivel tíz közös év jutott nekünk, majd a válásom után a lányom édesapjánál maradt, a házban, ahol felcseperedett és ahol koromfekete testvére, Ízisz is él. Beteg volt nagyon, baleset érte nemrég és lebénult. A volt férjem és a párja gondosan ápolták és most, hogy elutaztak, megkértek, hogy vigyázzak rá. Felkerekedtem vele és kórházba vittem, hogy megvizsgálják az állapotát, ami nem javult az elmúlt hetek alatt. A vizsgálatot követően lesújtó hírt kaptam, Szimba menthetetlen volt. Esélye sem volt újra járni, állandó felügyelet és gondozás mellett sem élhetett többé méltó életet. Az orvos együttérzőn, de határozottan altatást javasolt.
Évekkel ezelőtt, amikor egy munkahelyváltást követően bemutattak leendő kollégáimnak, így köszöntöttek: üdv. halálangyal! Meglepett, kicsit zokon is vettem, hiszen nem viseltem feketét és sosem tekintettem magamra ijesztő szerzetként. Az, hogy a halállal emlegettek egy napon, félelmet keltett bennem és összezavart. Talán mert zavart éreztem az elmúlással kapcsolatban, úgy általában, félelemmel vegyes elutasítást és ugyanerre asszociáltam, amikor a két ismeretlen megszólított. Kedvesek voltak és nyitottak, megnyugtattak, hogy fogalmuk sincs, miért hívnak így, de a név rám ragadt. Ezek az idők feledésbe vesztek rég, az elmúlással is sikerült megbarátkoznom azóta, számtalan traumán és tapasztalaton túl nem rémiszt már, talán csak elszomorít. Ám tegnap, amikor a cicám tiszta szemeibe néztem és döntenem kellett, eszembe jutott ez a történet és megértettem, miért mondják, hogy a halál angyalai valójában a végtelen szeretet és könyörület lényei. Amikor Szimba rám nézett és dorombolni kezdett, egy pillanatra egy voltam vele és a lelkem válaszolt a ki nem mondott kérdésre: akarnék így élni? A fájdalom nem csökkent és a bűntudatom sem, ám az együttérzés újonnan megtapasztalt szintje felülírt bennem minden lehetetlen forgatókönyvet és segített dönteni: nem az élet, hanem a felesleges és elkerülhető szenvedés ellen. A karjaimban aludt el. Nem adhattam neki mást, mint a testem melegét és a figyelmemet, ami folyamatosan duruzsolt a fülébe, hogy ő a legkedvesebb és legjámborabb cica a világon, hogy épp ilyen kedvesen és hihetetlenül bátran viselte a szenvedést és hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá. Ugyanolyan édesen, bújósan és dorombolva távozott, ahogy élt. Még az sem zavarta, hogy a könnyeim eláztatják a füleit. Amikor az élet és a halál megfogták egymás kezét, a szívem megszakadt és megtelt hálával. Míg Szimba útra kelt, bennem új igazság született:
Azt mondják, egyedül születünk és egyedül halunk meg.
Nem igaz.
SOSEM VAGYUNK EGYEDÜL.
