Mindenki annyit lát belőlünk, amennyit megengedünk, illetve, ahol ő maga tart. Az önismeretében.
A kérdés az, mi mennyit látunk magunkból és igaz-e, amit látni vélünk, amit elhittünk magunkról, vagy elhitettek velünk?
Az igazság, ami felé tartunk és amit kutatunk önmagunkban és másokban egy életen, vagy ki tudja hány életen át, folyamatosan változik, tágul. A tudatunkkal és a mindenséggel együtt, melynek részei vagyunk.
Az igazság alakítható, azok vagyunk mi is. Szabadon dönthetünk hát, mivé, vagy kivé formáljuk magunkat, mivé, kivé akarunk válni.
Kell a játék, a könnyedség és a titok. Ám a játék nem azonos a felszínességgel, a könnyedség elbírja a mélységeket, hisz egymás nélkül elviselhetetlen volna mindkettő, igaz? A titok pedig? Jelen létállapotunkban örök úgyis. Ebben a valóságban, korlátozott érzékeinkkel, mi emberek sosem leszünk képesek teljességgel felfedezni és megfejteni egymást. Ahogy önmagunkat sem.
Tudnod kell, hogy szabadságod van azt érezni velem kapcsolatban amit és ahogy érzel, legyen az pozitív, vagy negatív. Lehet, hogy rólam szól, amit érzel, lehet, hogy csupán rólad. Nem ítéllek meg érte, ahogy magamat sem, csak figyelek és ha bánt, ha zavar, ahogy kifejezed az érzéseid, tudom, hogy bennem ezek az érzések még azonosítatlanul felfedezésre és elfogadásra várnak.
Minél jobban megismerlek, annál többet tudok meg magamról.
Minél közelebb engedlek, annál közelebb kerülök magamhoz.
Ha igaz vagyok veled érzésben és tettben, önmagamhoz maradok hű.
A hűség döntés kérdése. Ahogy a méltó élet is.
