Gerda és Áron
Gerda összerándult a fájdalomtól, kezeit védekezőn a gyomrára szorította. Mellkasában megjelent az ismerős nyomás, majd rögtön utána érezte, amint darabjaira hullik benne a remény, mint ügyetlenül kirakott 3D-s puzzle, a darabok meg gurulni kezdtek szanaszét a testében, kiszippantva az erőt mindenéből, amerre jártak. Ismerős volt az érzés, a visszatérő rémálom, amely átvette az irányítást a teste, majd az elméje fölött, mielőtt az ürességbe lökte őt. Az erő központja gyomortájékon található – mondják – Gerda ide szorította a tenyerét, mintha visszatarthatná a folyamatot, visszaterelhetné az életet a helyére, miközben érezte, hogy a szíve megdermed és fokozatosan kihűl.
Áron
Áron mindeközben szenvtelenül nézett maga elé, látszott, hogy fogalma sincs arról, mi zajlik a nőben, nem is érdekelte mondjuk különösebben. Nem számított a saját vélt biztonságán kívül más, egyetlen cél lebegett a szemei előtt: kívül maradni. Mindenen. A kapcsolaton, mindenféle érzéseken, Gerdán. Idegesítette a nő hallgatása, ennél csak az idegesítette volna jobban, ha beszél. A legokosabb nőnek tartotta Gerdát mind közül – a mind az aktuálisan ébren tartott kapcsolódásaira vonatkozott – sőt néha úgy gondolta, sosem ismert nála okosabbat, de most, ahogy a nő döbbenten bámult rá, hirtelen butának látta. Hiányzott belőle az a plusz, amitől zsibogni kezdett a vére, az őrület, de hívjuk bolondériának inkább, kiszámíthatatlan, vad attitűdnek, ami lángra lobbanthatta volna a férfit, hogy maradni akarjon. Csalódottan nézte Gerda arcát, hirtelen idegenné váltak számára a korábban kedves vonások, ettől pedig menekülhetnékje támadt, fogalma sem volt róla, mit keres még itt. Tekintetét konokul a lustán elnyúló panorámára szegezte, azt szerette, az szabadságot ígért, míg az apró nő az oldalán, aki csak bámulta tovább meredten, épp erre ácsingózott, a szabadságát akarta, a szárnyait. Bezárta volna, hogy aztán manipulálhassa a vágyain és a jóllakathatatlan szeretetéhségén keresztül. Nem, köszöni szépen, ebből nem kér, soha többé nem hagyja magát megkötözni, majd tehetetlenségében elárulni és eldobni, nem lesz többé áldozat. Végre ura a saját életének, az érzelmeinek, mert még mindig hinni akarta, hogy vannak olyanjai. Érzelmei. Tud szeretni, ahogy bárki más. Nem Gerdát, őt nem tudja, de mást tudna, ebben hirtelen egészen biztos volt és már kúszott is felfelé az ereiben a sürgetés, hogy megkeresse azt a nőt. A másikat, akit szerethet. Épp elég időt vesztegetett erre a lehetetlen kapcsolatra, amit igazából sosem akart, mert nem adja meg neki azt a folyton inspirált állapotot, amiben tartósan lenni tud.
Gerda
Gerda rezzenéstelenül nézte Áront, képtelen volt levenni a szemeit róla. Csak figyelte a férfi feszült arcélét és a saját érzéseit közben, nyugalma visszatért, ahogy teljesen a pillanatnak adta magát. Nem volt szerelmes. Szerette Áront, de nem szerelemmel, nem volt az érzésben önfeledtség, meghittség, éber volt és óvatos a férfi közelében, miközben vágyott rá, igen, kívánta az érintését, az ölelését, az illatát. Nem túl mélyen, mégis intenzíven vonzódott Áron kikezdhetetlen, kérlelhetetlen lényéhez. Tudta, hogy a férfi sem szereti őt, hiába állította időnként az ellenkezőjét, amit Áron szeretetként ismert fel magában, nem volt több hangulatnál, kedvére való volt a nő kiismerhetetlen, távolságtartó természete. Kíváncsi férfi lévén imádott kutakodni, ehhez volt kitartása, ahol titkot sejtett, ott lehorgonyzott egy időre, odaláncolta a bizalmatlanság. Gerda szórakozottan nézte, ahogy Áron a horizontot kémleli, mehetnékje volt, ez tisztán látszott, a nő pedig úgy döntött, nem segít neki. Kidobhatná, elküldhetné a francba, megérdemelné, de már életre kelt lelkében a kisördög és szinte élvezte a gondolatot, hogy a férfi kínlódik. E pillanatban szánalmasnak és gyávának látta őt és a gyávaságot megvetette. Patrikra gondolt. Rá gondolt minden alkalommal, amikor közel kerülhetett volna Áronhoz, esetleg megfordíthatta volna a dolgok menetét. Visszanyúlt inkább a múltbeli szerelemért, amely még parázslott, nem égette, csak gyengéden átmelegítette, gyorsan ráfújt hát és belobbantotta: égjen! Ezt a tüzet használta mindig, ha menteni akarta a szívét, ahogy védtelen táborozók óvják magukat a vadaktól; fáklyaként tartotta maga előtt a szerelmet, amely sosem nőhetett fel.
Miután Áron kisétált az ajtón és szívében megszűnt a szorongató nyomás, Gerda fellélegzett. Azon tűnődött, mit kéne most éreznie. Szomorúságot, árulást, cserbenhagyást? De ki hagyott cserben, kit? Ki az áruló? Közösen építették és együtt rombolták a homokvárat földig ezen a lakatlan szigeten, amelyre a kapcsolatukat építették, nincs bűnbak és nincs áldozat sem, mi maradt hát? Megkönnyebbülést érzett és enyhe bánatot, őszintén kedvelte a férfit, szerette is talán, de nem úgy, ez nem olyan volt, nem is annak indult, Áron számára sem valószínűleg…Elmosolyodott. Hallani vélte a gondolatait, ám e gondolatok nem a saját hangján szóltak, visszafogott, halk tónus szűrődött át az idő meglebbenő fátylán. Gerda beleborzongott. Ez a gondolatmenet elhangzott már korábban, nem is olyan rég, nem elég régen…sosem lesz ’elég régen’, ahhoz legalábbis, hogy feledni tudjon. A mobiljáért nyúlt és már gépelte is: „Még mindig rád gondolok, ha meg akarom védeni a szívem, ha veszélyt érzek, félelmet, vagy elhagyatottságot, ha kell a megértés, ha fázik bennem a szeretet. Megidézlek és megnyugszom. Képzeletben hozzád bújok, arcomat a mellkasodba fúrom, tudod, a nekem mélyített gödrébe és belesuttogom: köszönöm, hogy önmagam lehetek.” Nem küldte el az üzenetet. Nem tolakodott Patrik világába az érzéseivel. Az emlékeivel. Míg törölte a sorokat, egyiket a másik után, eltűnődött, hányszor fogja még kitörölni a kitörölhetetlent, eltagadni a nyilvánvalót. Elcsendesítette a szívét és kibontakozott a képzeletbeli ölelésből, tolvajnak érezte magát, megint lopott. Meghitt pillanatokat, melegséget, emlékeket, reményt. A meghitt pillanatok, a melegség már máséi. Az emlékeit és a reményt pedig a veszteségtől való tébolyult félelmében, a mindenségnek adta rég. Hagyta öröklétre szenderülni őket. Kinyitotta a laptopját és írni kezdett. Az írás megtartotta őt, erőt adott a legnagyobb bizonytalanság, a legsötétebb félelmek idején is, az írás ő maga volt. A kezei gépiesen tették a dolgukat, míg képek elevenedtek meg a lelkében: Patriknak félmosolyra húzódott a szája, amikor végigfuttatta ujjait a férfi érzéki ajkain és megsimogatta borostás arcát, alig szúrt, épp, mint a szavai egykor, amelyekkel az érzéseit fedezte el:
– Nekem nehéz érzésekről beszélnem – mondta Gerdának, miközben arcát a kezeibe temette.
– Hát ne beszélj. Érezz – felelte Gerda és óvatosan lefejtette a férfi kezeit az arcról, melyet annyira szeretett. Rámosolygott. – Sosem vártam tőled egyebet. Érezz…
Mára ennyi, intette magát Gerda és felállt a laptop mellől, visszatért a jelenbe, az életébe, mert sok dolga volt. El kellett takarítania a romokat, összeszedni Áron holmiját, a karácsonyra vásárolt kupával együtt, melyen Áron neve díszelgett. Azt akarta, hogy a férfi győztesnek érezze magát, szeretettnek, elsőnek, egyetlennek, hiszen olyan nagyon vágyott rá, jobban, mint bárki, akit Gerda azelőtt ismert. Ahogy kezében tartotta a kupát, egyszerre viccesnek érezte az igyekezetet, amellyel a férfiakat próbálta meggyőzni a szerethetőségükről, miközben saját szerethetőségéről és szeretetvágyáról megfeledkezett teljesen. Letörte a kupát a márványutánzat talpról, amin Áron neve állt és az aranyszínű kis kelyhet az íróasztalára helyezte. Itt tartózkodik most legtöbbet, ideális hely egy szimbolikus tárgy számára, ha mindig látni szeretné. A kupa őt illeti. Eljött az ideje, hogy magát tegye első helyre, neki is kell, mi több, jár a győzelem. Ha más nem önmaga felett. A kupa persze felborult, Gerda felnevetett és megtámasztotta két oldalról. Gyenge lábakon áll az önszeretet, kell még a támaszték, de nincs messze az idő, ezt egyre biztosabban érezte, amikor ez a kupa beég a lelkébe és onnantól tudássá lesz benne a szeretet. Ahogy most annak hiányát érzi minden porcikájában, egyre erősebben. Lelkében Patrik most lehajtotta a fejét és Gerda megszeppent:
– Elbíztam magam, felfuvalkodott lettem? – kérdezte félve. A férfi ránézett és megsimította Gerda halántékát.
– Sosem tudnád elbízni magad, ahhoz túl igazi vagy. Félelmetesen igazi – a szemeiben különös fény gyúlt, jelzőfény, melyben Gerda mindig hazatalált.
– Utálok félni Patrik.
– Tudom.
– Szeretlek.
– Tudom.
