ÉLETEN INNEN ÉS TÚL…
Lebegek.
Nagy víz színén lebegek, csak arcom emelkedik és süllyed szabályos rendben, a lélegzetvételeim ritmusára. Hagyom, hogy a félelem elengedje a szívem, amit vasmarokkal szorít időtlen idők óta és közben türelmesen várom, hogy megérkezzen a bizalom, én pedig odaadhassam magam, egész eddigi életemet újraíró vak tudással, hogy megtart. A víz…
Egyszer simogatóan lágy, máskor kiszámíthatatlan és fenyegető hullámsír, örvénylő átjáró, mely ha magába ránt, nem ereszt többé, érzem.
Lélegezz…
Hangtalanul, lassan veszem a levegőt, egészen mélyről jövő odaadással, a bizalom megnyitja a tüdőm, majd a szívem is, ha veszni kell, ezen a tájékon áll be a halál, a tüdő megtelik, a szív megáll, az idő megdermed. Ahogy korban közelebb kerülünk a halálponthoz, mint a születéshez, egyre többször gondolunk a kilépésre, próbáljuk definiálni, elképzelni milyen lesz. Időtlen állapot vajon? És miért hisszük, hogy az? Hisszük egyáltalán, vagy emlék inkább a sok töredék-kép a tudatunk mélyén? Mikor megszületünk, épp olyan félelemmel vegyes várakozással lépünk az életen túlról az életbe, a fizikai valóságba, mint ahogy az életvégen távozunk majd? Megannyi kérdés tolong bennem szokás szerint, azon a csak rám jellemző, kíváncsin csapongó, kontrolálatlan módon.
Körülnézek. Az ő fejében milyen mozi fut vajon? Az életről álmodik, vagy a haláltól fél épp? Hisz a kettő között ingázunk minden pillanatban. Próbálunk megbarátkozni az elkerülhetetlen jövőképpel, ami felé robogunk, felgyorsult életünk minden lélegzetvételével, megmásíthatatlan rendben. Igyekszünk elviselhetővé tenni az ismeretlentől való félelmünket, idealizált képekkel ruházzuk fel és hitet csempészünk e képekbe, tudás, valódi ismeretek és tapasztalatok híján.
Életet lehelünk a halálba.
Lebegek. A víz finom, apróra szelt hullámokban nyaldossa az arcom, odafordítom, hadd csókoljon. Alig érinti az ajkaim. Sós.
– Hol jársz? – csendül egy hang közvetlenül a fülem mellett.
– A karjaidban – felelem.
– Nem érzem. Hol jársz? – ismétli meg már határozottabban a kérdést, a mindent eldöntőt.
– A félelem karjaiban…
– Nem csinálom tovább Gerda. Így nem.
– Rendben. Nem hibáztatlak – mondom, miközben tétova mozdulattal felitatom a számról a maradék cseppeket.
Szabadon lélegzem újra.
(részlet a Se veled, de nélkülem folytatásából…)
