– Hány szerelmet bír el az emberi szív? Mélyet, igazit, igazat. Hány szerelmet enged be egy végtelennek remélt élet? Hármat elbír?
– El. Hány volt eddig? – Néztél rám, kérdőn és figyelmesen.
– Kettő.
– A hármas egy jó szám. – Mosolyogtál és megsimogattad az arcom.
– Igen – nevettem. – A hármas jó szám.
– Akkor legyen jó. Elbírod? – Még mindig mosolyogtál, de a tekinteted komolyra váltott.
– El.
(Se veled, de nélkülem)
A hármas jó szám.
A férfi, aki ezt annak idején bizonyította, ma segített felismerni, hogy mindegy, változik-e valaha ez a szám, ami számít, hogy önmagamhoz hű legyek.
Három férfit szerettem szívből, igazán.
Az első segített felnőni.
A második önszeretetre biztatott. Ő a lányom édesapja.
A harmadik megtanított szeretni. Feltétel nélkül, IGAZán. A halk szavú férfi, aki figyelni tanított. Olyan halkan beszél, mintha abban bízna, hogy hallom a gondolatait, vagy az enyémeket hallgatná szüntelen.
Hány szerelmet bír el az emberi szív? Mélyet, igazit, igazat.
Az élet, egy emberöltő legalábbis, nem végtelen, az érzéseink azonban lehetnek halhatatlanok. Ha mélyek, igazik, ha igazak. Szerencsés vagyok, hisz sokaknak egy szerelem sem adatik, s én megélhettem és elbírtam hármat. Nem aprózom el a szívemet, ahogy az értékeimet, s az emlékeimet sem, én így maradok hű.
Sosem hívtam, nem is kerestem a szerelmet, rám talált, lehetőleg akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá. A szerelem nem döntés kérdése, hogy élünk-e vele, kapcsolódunk-e, az viszont már az. Az új szerelemnek sosem hozzám kellett méltónak lennie, csakis az érzéseimhez. A szerelemhez, amely bennem él.
– Tudnál mást szeretni? Úgy, ahogy engem – kérdezted egyszer.
– Nem. Senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged, mert benned ott van minden sérülésem. A sebem vagy Patrik, az én soha meg nem gyógyuló bánatom, menedékem, a legbiztonságosabb rejtekem.
(Se veled, de nélkülem)
A sebek begyógyulnak, a bánat elmúlik, szertefoszlik minden illúzió és a szeretet még mindig él. EZ az élet győzelme az elmúlás fölött.
Egy találkozás margójára…
