Gerda és Áron
Gerda és Áron között volt egy tér, teli ürességgel, mintha Áron oda pakolta volna mindazt, amit nem akart, vagy nem volt képes kimondani. A megnevezhetetlen közéjük férkőzött, Gerda pedig akárhogy próbált, nem tudott átnyúlni rajta, nem érte el a férfit, pedig igyekezett, hol nagyobb, hol reményvesztett intenzitással. Tudott úgy tenni, mintha nem így lenne, Áron is tudott színlelni, ám a tér nem lett kisebb, sőt egyre sűrűsödött, Gerda időnként már-már falként érzékelte. Kettejük között annyi volt a különbség, hogy Áron tudott olvasni a megnevezhetetlenben, míg Gerda vakon tapogatózott.
– Ez nem fair Áron – szólt Gerda egy nap, eltökélte ugyanis, hogy áthatol a szürke zónán és felszámolja a távolságot közöttük.
– Mire gondolsz? – terelt a férfi, holott tudta jól, mire gondol.
– Érzem, hogy nem vagy őszinte, hogy takargatsz valamit, kétségeket, érzéseket, vagy azok hiányát, mit tudom én, segíts inkább, semmi értelme kerülgetnünk egymást!
– Nem értem miről beszélsz, mire vagy kíváncsi, kérdezz, ha tudni akarsz valamit, ne beszélj velem rébuszokban. Tudod, hogy az egyenes beszédet szeretem, most tényleg fogalmam sincs, mi a baj.
A férfi ezúttal őszintének tűnt és ez elbizonytalanította Gerdát. Talán valóban nincs semmi titok, talán csak ő bonyolítja túl a dolgokat, agyal, mert fél, hogy megint későn veszi észre a nyilvánvalót, keresi a hibát, jelek után kutat, amelyek időben figyelmeztetik, hogy számára rossz irányt vett a történet, ahol maradni szeretne. Ahogy korábban szakadékban landolt és darabokra hullott egy álom, amely a világot jelentette számára.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül a férfi, láthatóan idegesítette a beszélgetés.
– Távolinak tűnsz, elérhetetlennek és ez félelmet kelt bennem. Úgy érzem lemaradok valamiről folyton, mintha titkok mögé bújnál.
– Titkok? Ne viccelj már, miféle titkokról beszélsz? Nincsenek titkaim. Mondjuk, ha megérzem, hogy elvárással közelítesz felém, bezárok, az biztos. Ha érzem és most érzem, hogy agyalsz és feltevéseket gyártasz, ahelyett, hogy kérdeznél, befeszülök, mert alamuszinak tartom ezt a viselkedést. Szóval milyen titkokra gondolsz, ki vele! – vetette oda Áron. Most, hogy magához ragadta a beszélgetést, látszott, hogy nyeregben érzi magát.
– Nem tudom. Gyakran érzem úgy, hogy nem vagy jelen, kevés visszajelzést kapok és keveset kérdezel rólam. Egyedül érzem magam a kapcsolatunkban.
– Értem. Talán tisztáznunk kéne, miről szól a kapcsolatunk – ahogy nevezed – hiszen sosem mondtuk ki, hogy egy pár lennénk, így az elvárásaidat túlzónak érzem. Nem ígértem elköteleződést neked, mert úgy érzem sokkal több figyelemre és törődésre vágysz, mint amit nyújtani tudok. A munkámra, a szakmai lehetőségeimre koncentrálok, szabad szeretnék maradni, nem tudok most teljes értékű párkapcsolatban gondolkozni.
– Teljes értékű? Ez mit jelentsen? Kölcsönösséget, valódiságot, feltétel nélküliséget, ami szintén kölcsönös? Mert a feltételnélküliség, amit te láthatóan elvársz, egyelőre kizárólag feléd feltétel nélküli, elveszel, amennyi jól esik és annyit is adsz, amennyit jól esik. Neked. Hol vagyok én ebben?
– Mondtam Gerda. Ennyit tudok adni. Amúgy nemigen tudok mit kezdeni az elvárásokon alapuló szeretettel. Csak így tudsz szeretni, viszonzásért cserébe? Önző a szereteted, nem gondolod?
Gerda érezte, hogy kiszalad a tagjaiból a vér. Hitetlenkedve nézett a férfira.
– Érdekes, én a te szeretetedet érzem önzőnek – felelte halkan. Már azon volt, hogy odaveti „nem vagyok az anyád, hogy hülyén és önzőn is szeresselek!”, de képtelen volt megszólalni, úgy érezte visszaélne a férfi bizalmával, megsebzett múltjával, az anyahiány okozta korai sérülésre való hivatkozást pokolian méltatlannak érezte.
– Na jó, részemről lezártam a témát – közölte végül Áron. – Találd ki, hogy akarod-e így a kapcsolatunkat, vagy kiszállnál inkább, én megértem, bárhogy döntesz, de ezt a drámát nem hallgatom tovább. Beszéljünk később – mondta és ezzel kifordult az ajtón, ahogy máskor, ha égette a talpát a talaj. És ha érzésekről, elköteleződésről volt szó, égette. Mindig.
Gerda
Gerda igazából örült, hogy magára hagyták a gondolataival, melyek veszettül csapongtak és cibálták magukkal, nem is akarta már irányítani őket, elege volt a folyamatos kontrollból. Átverve érezte magát. Áron valóban nem ígért semmit, csak éreztette időnként, hogy fontos neki. Kifejezte számtalan módon, hogy szeretné ezt a kapcsolatot, hogy kell neki Gerda törődése és figyelme, kissé szeleburdi, követhetetlenül változó természete ellenére akarta a nőt, ehhez nem fért kétség. Most azonban az is egyértelművé vált, hogy mit nem akar. Azt, hogy a nő épp így akarja őt. Kiderült hát, mit rejt az üresnek hitt tér: levegőt, teli torokból kiáltott nemet, hamis szabadságot, amely úgy lélegzik, hogy a másik levegőjét elveszi. A csuklójára tekeredik és rabságba hajtja, alkalmazkodásra kényszeríti, majd tovább kúszik a nyaka köré és megfojtja. Gerda számára ebben a pillanatban világossá vált, hogy Áron szabadsága önző és hamis, az erejét a másik behódolásából nyeri és a férfi valószínűleg nincs is tudatában, hogy az ilyen szabadság mérgező. Épp, mint a csókja, ami kezdetben szenvedélyes volt és birtokló, később homlokpuszivá züllött. Nincs benne gyengédség, nem is volt soha, nem adja, elnyeli csak a levegőt, miközben száját a nő ajkaira tapasztja mohón és addig követeli a viszonzást, a teljes odaadást, míg a másik levegője el nem fogy.
Így szippantotta ki Áron, Gerda szívéből a szeretetet.
