THAT FRIDAY

Prológus

Gerda kelletlenül készülődött a fürdőszobában, halálosan kimerült volt, legszívesebben lemondta volna az estét. Nem akarta azonban megbántani Leát, tudta, hogy a lány alig várja, hogy lazíthasson kicsit a férje nélkül. Emlékezett még azokra az időkre, amikor hasonlóan érzett ő is és lázasan készülődött, hogy lopjon magának egy estét a férjétől, a gyerekektől, mindenkitől is távol. Függetlennek és szabadnak álmodta magát ilyenkor. Ahogy a haját hullámokba fésülte, kezdett visszatérni belé az élet. Miért ne lehetne ez egy jól sikerült este akár?

Amikor beszállt az autóba, elnevették magukat, mindketten másba öltöztek, mint tervezték, Lea vagányabb volt, Gerda pedig visszafogottabb. Csak lazítani akart, nagyokat nevetni és táncolni, nem érdekelte más, sem flört, sem a férfiak. Lea megérezhette, mi zajlik benne, mert rákérdezett:

• Beszéltél vele azóta?
• Kivel, mióta?  – kérdezett vissza Gerda – Ja, rá gondolsz? Nem, nem jelentkezett. Illetve én írtam neki végül…

Lea elmosolyodott, akárcsak szerdán, amikor a Hadikban Gerda szúrós tekintettel méregette a szomszéd asztalnál ülő fekete pólós fickót, majd megjegyezte, hogy megint Patrik külsejű férfiak tűnnek fel körülötte, bármerre jár és ilyenkor a férfi bejelentkezik mindig, pár óra vagy egy-két nap különbséggel.

• Miért írtál neki?
• Nem tudom, mondott valamit a múltkor, amit csak most fogtam fel, egyszerűen írnom kellett, megint túl intenzíven érzem őt. Gáz, hogy pulcsiban jöttem, amúgy? Valami vagányabb kellett lett volna, mondjuk igazából nem érdekel, jól érzem magam így.
• Akkor jól is vagy így – felelte Lea – miért vergődsz?
• Fogalmam sincs. Fura érzésem van, nem találom a helyem.
• Baj van?
• Nem dehogy, csak furcsán érzem magam, elmúlik.

De nem múlt el.

Az eső legalább elállt, állapította meg Gerda egykedvűen, amikor kiszállt az autóból és a Leroy felé vette az irányt. Iszonyú hangos volt a zene, szinte dübörgött és az a rengeteg ember… Megálltak karszalagért a bejáratnál, így Gerdának volt ideje megfegyelmezni a menekülési vágyát és már indultak is befelé.

Ahogy belépett az ajtón, azonnal meglátta őt. Patrik épp kifelé tartott, vagyis állt, mégpedig az ajtóban, vele szemben. És megismétlődött a csendes agyhalál, ami korábban, úgy három éve az Alleeban: Gerda nézte a férfit, majd elnézett, mintha nem lenne ott, mert nem lehet igaz, hogy ott van, odaképzeli biztosan, vagyis hallucinál, ami téboly. A látomás azonban megmozdult, úgyhogy Gerda összeszedte magát és visszafordult, hogy találkozzon Patrik átható tekintetével, amely minden kétséget kizáróan igazi volt és feneketlen zöld, mint mindig.

A férfi átölelte őt és az a pillanat elnyelte a tömeget és vele a dübörgést is végre, csak Gerda szíve dübörgött vadul.

Az ilyen időből kilépős pillanatok úgy rögzülnek, hogy az ember feljegyez és megjegyez minden apró részletet: az érintést, amely végigsiklik a hátán, a lélegzetet a nyaka hajlatában, a majdnem puszit és a férfi illatát, amit valamiért képtelen volt elfelejteni…

• Kimegyek telefonálni, aztán dumálunk – mondta Patrik. Gerda pedig átszelte a helységet és megtámadta a ruhatárat, biztos pontot keresett és feladatot, amiben az agya visszaveheti a ritmust és az irányítást.

Lea egy szót sem szólt. Látta a jelenetet és Gerda arcát, rögtön tudta, ki lehet a rejtélyes idegen.

• Jól vagy? – kérdezte.
• Igen, de most irány a bárpult, innék valamit, azt hiszem.

Míg az italra vártak, Patrik visszatért és Cuba librével kínálta őt. Gerda gondolkodás nélkül emelte a szájához a szívószálat, amit Patrik a fogaival egészen kilapított már és titokzatos mosollyal vette tudomásul, hogy a férfi iránti vonzalma töretlen, a szája épp olyan élvezettel tapadt a szívószálra Patrik szája nyomán, mint azelőtt. A kémia lám nem csökkent, ahogy az érzelmei sem, az évek múlásával. Nem mintha ez normális lett volna, de elfogadta, hogy ezzel a férfival minden, így a ‘normális’ is, új értelmet nyer. Amióta első ízben megnyílt Patrik és rajta keresztül az élet számára, bizakodva és örömmel fogadta a kihívásokat és a változást, mert érezte, hogy bármi, ami ezzel a férfivel kapcsolatos, érte van.

Bízott Patrikban, néha az volt az érzése, hogy jobban, mint a férfi önmagában, bármikor gondolkodás nélkül rábízta volna az életét.

• Kimegyünk kicsit? – kérdezte a férfit. Kettesben szeretett volna lenni vele, hallani akarta a hangját, közelebb szerette volna érezni magához, zavarta a sok ember, a hangos zene és minden, ami nem Patrik volt.

Míg kiértek, a férfi félig tréfásan szemrehányást tett, amiért nem ismerte meg azonnal: – Írtál egy férfiról egy könyvet és meg sem ismered? – kérdezte – én legalább felismertelek. Gerda nem szépített, őszintén elmondta, hogy lefagy az agya minden alkalommal, amikor váratlanul találkoznak, mentségére legyen mondva, ez elég ritkán esik meg. Arról már hallgatott, hogy hosszú ideig őt látta mindenhol, majd a könyv írása közben annyira hozzászokott a jelenlétéhez, mintha egy fedél alatt élt volna vele, így a valóságban látni őt felkavaró volt és szürreális. Miután letelepedtek, a férfi emlékeztette, milyen régen látták egymást, egy év is eltelt, mióta utoljára találkoztak. Patrik kérdezte, hogy van, de Gerda hárította a választ, nem akart belekezdeni egy történetbe, ami elronthatja a pillanatot, nem akarta a gondjaival terhelni a férfit. Most nem érzett tartózkodást, zavarban sem volt, mint azelőtt, örömet érzett és némi elfogódottságot ahogy nézte a férfi arcát. Szerette ezt az arcot. Szerette, ahogy összevonja a szemöldökét, majd megenyhül és a szája szegletében megjelenik a jól ismert vonás; Patrik mosolya sosem volt színlelt, nem mosolygott ok nélkül, a derű inkább átsuhant csak rajta, mint a hangulat, ami ihlette. Gerda nem látta odaülni az arcára a mosolyt, mint azoknál, akiknek fontos, hogy jó benyomást keltsenek, Patrik magasról tett arra, milyen benyomást kelt és a nő ezt is szerette benne. Felületesen beszélgettek, de nem számított, mert Gerda pillanatokat tett el és érzéseket, szavak helyett. Közben arra gondolt, milyen zavarba hozná a férfit, ha elmondaná neki, mi zajlik a lelkében. Lehet persze, hogy Patrik érezte, mert nem sokkal később kérte, hogy menjenek be, mondván, elfogyott a téma és még zavarba jön…Istenem mennyire férfi – gondolta Gerda – kit érdekel a téma, amikor egy év után láthatom, ha az orosz-ukrán háborúról szövegelne is innám a szavait…

Miután bementek, Gerda hamar szem elől tévesztette a férfit. Csalódott volt, arra gondolt, biztosan hazament, úgyhogy kirohant a teremből, ki a levegőre, hirtelen nem bírta elviselni a sok embert, a zenét, fuldokolt.

Kint aztán kiszakadt belőle a meglepetés és a sok érzelem mind, zokogott, miközben azt sem tudta az örömtől, vagy a szomorúságtól sír, amit a hirtelen találkozást követő még hirtelenebb elválás okozott. Felindult volt, úgy érezte próbára teszi az élet. Patrik felbukkanásai minden alkalommal egyforma örömmel töltötték el, megviselte azonban, hogy amilyen gyorsan felbukkant, épp olyan hamar el is kellett engednie mindig újra. Értetlenül állt a próbák előtt, nehezen talált magyarázatot a történtekre, ahogy az érzéseire is. Mikor végül megnyugodott és visszatért a terembe, békét kötött az élettel.

Megértette, hogy nem tarthat meg minden boldog pillanatot, ha nem képes elengedni újra és újra az ajándékokat, legfőképpen azt, akit szeret. A szeretet szabad. Ha nem tud szabadon engedni, nem tud szeretni.

Lea megértette hamar a kisírt szemek üzenetét, csak annyit mondott halkan, hogy rendbe kéne hoznia magát, mert Patrik itt kószál és nem kizárt, hogy keresi őt. Gerda látta ugyan a férfit, aki felbukkant, majd elvegyült mindig újra, de úgy döntött, bíznia kell Patrik ösztöneiben, közelebb jön majd, ha úgy érzi jónak.

Aztán egy férfitest, melynek közelségét felismerné ezer közül is, hozzásimult és Gerda beleborzongott az ismerős érintésbe. Döbbenten tapasztalta, mennyire hiányzott neki a férfi. Miközben táncoltak, felfigyelt rá, milyen tökéletesen követi Patrik a ritmust, remekül mozgott és Gerda büszkén nézte őt. Nem csupán egy férfi volt, aki tetszett neki, hanem A Férfi, aki elérte, hogy ne létezzen számára más. Tánc közben, amire Gerda a férfi karjaiban nemigen tudott koncentrálni, Patrik rászólt: én vezetek! És Gerdának bevillant egy kép, egy réges-régi december emléke, amikor a kávézóból kilépve, a férfi finoman a kezére tette a kezét és így szólt: majd én…Gerda érezte, amint elborítják az emlékek, de most nem akart a múltra gondolni, semmire sem akart gondolni, csak oda akarta adni magát a pillanatnak, amely egy estére beteljesítette az álmait.

Epilógus:

Majdnem egész úton hallgattak hazafelé.

• Megismertem volna örömmel, de az a zaj, a saját hangomat sem hallottam – kezdte Lea.
• Igen, szörnyen hangos volt a zene, szívesen bemutattam volna, ki kellett volna jönnöd utánunk.
• Csak nem képzeled? – nevetett a nő – Olvastam a könyved, szerinted meg mertem volna zavarni a találkozást? Amúgy nagyon átjön, hogy egy pár voltatok, ragyogsz, ha ránézel és amikor átölelt! Tudod, hogy sosem láttalak ilyennek korábban?
• Nem voltunk egy pár…
• Aha, értem…ja a haverom, akit bemutattam a múltkor, beléd van zúgva, rá akartam kérdezni nálad, de felesleges, ugye?
• Igen.
• Nem is olyan magas – kacsintott Lea és megfogta Gerda kezét.
• De magas. És stílusos és…
• Tökéletes, tudom!
• Az. Senki sem olyan tökéletes, mint Patrik. Még Patrik sem – suttogta Gerda.

A visszhangnak nem lehet suttogni; kiabálni kell, hangosan, a teremtő képzelet minden erejével, a szívünk legbensőbb félelmeit és legszebb érzéseit bele, egyenesen a végtelenbe, és csak egy fontos: hogy ott legyünk, amikor visszatér.

Ott voltam.