Ezt hallgassátok…
Az M1-es mostanában rémes. Budapesttől Győrig több szakaszon munkálatok folynak, legalábbis ezt állítják a részleges lezárásokat, illetve eltereléseket jelző táblák. Dolgozni ugyanis teremtett lelket nem láttam még arrafelé, pedig heti rendszerességgel feltűnök ezen a szakaszon, értsd: ingázom.
Ezen a hétvégén új élménnyel lettem gazdagabb, egy nem ritka, ám annál kellemetlenebb jelenség kapcsán ugyanis tapasztalatgyűjtésre ragadtattam magam, ami mérföldkövet jelentett önismereti pályámon.
Összefoglalom:
Az úgy volt, hogy kis személyautómmal nekiveselkedtem és megfelelő körültekintéssel, irányjelző használatával, szabályos előzésbe fogtam; egy böszme teherautót igyekeztem magam mögött tudni. Már majdnem sikerült, amikor nagy villogások közepette mögöttem termett egy óriási terepjáró, rám tapadt, mint a mágnes és ellentmondást nem tűrően tolni kezdett kifelé a belső sávból. Amint tudtam lehúzódtam, ő pedig ekkor heves dudálással adott hangot elégedettségének és felháborodásának. Átnéztem és meglepetésemben elnevettem magam, erre integetni kezdett, vagy inkább rázta az öklét, majd fénysebességre kapcsolt, hogy utolérje következő áldozatát.
Megdöbbentem, nem tudtam mire vélni a sok hűhót, ugyanakkor elgondolkodtatott, mi zajlik vajon a fickó belső világában, ami ilyen reakciókra készteti a külvilággal, ez esetben velem szemben.
Miközben ezen morfondíroztam, már a belső sávban, kijött elém egy kisteherautó, aki előzni készült egy utánfutós nagyobbat. Lássuk csak, elém vágott és lassabb nálam, vagyis feltart. Emelkedik vajon a vérnyomásom, frusztrál ez engem? – elemeztem a hangulatom, de árnyékra vetődtem, az idegeim viszonylagos harmóniában, a helyükön pihentek. Akkor most az jön, hogy rátaposok a gázra és a nyakára hajtok, közben sebesen villogok és ha kitért az utamból végre, erőteljesen, viszont teljesen feleslegesen rádudálok és hülyét csinálok magamból, mert nincs már ott ugye, de legalább aki előttem megy frászt kap és jól összezavarom, hogy mi a fene bajom van. Ha a másik ezek után átnéz, hogy ki és miért hülye vajon, előadom az integetős részt, hadonászok és rázom az öklöm. Mire ezt mind lejátszottam gondolatban, már megelőztük az utánfutóst, én a kisteherautót is és mindenféle tanulságokkal gazdagabb voltam.
Sorolom:
– Ha rám ijesztenek, fókuszáltabb leszek, nem esem kétségbe, nincs pánik, ha a figyelmem feszültté is válik, azt feloldja a derű, amit bármikor előkapok a szívemből.
– Az agresszív vezetők túlnyomó része nem BMW-s, hanem férfi. Hogy miért, az megfejtésre vár, a nemek eltérő működésével magyarázható valószínűleg.
– Az úriember, aki a terepjárót vezette, nagyon jó lehet multitaskingban, mert a ‘tenyerelek a dudán, kinézek oldalra, hadonászok és rázom az öklöm’ – rész nekem nem ment volna. Főleg úgy nem, hogy ne kenődjek fel sem az előttem haladóra, sem a szalagkorlátra közben. Figyeljem az utat, a sebességet, tartsam a sávot és mindeközben drámai jelenetek sűrű egymásutánjában alakítsam a felbőszült minden autópályák királyát, ez a koreográfia meghaladja a képességeimet. Minden elismerésem, hogy az övéit nem…
– Rájöttem továbbá, hogy túlfejlett elemző készségem, hívhatjuk túlgondolásnak, felülírja a rövidzárlatot, amit a terepjárós agyában az én sebességben korlátozott, így elfogadhatatlan manőverem, s ennek kapcsán a jelenlétem kiváltott. Az én méltatlankodásom elvérzik simán a mérlegelésen, hogy ha a másik nyakára megyek, megijedhet, befékez esetleg és mindketten sérülünk, hogy emiatt sérülhet mindenki más is, aki számít nekünk, vagy a közelünkben gurul épp. Vagy mi van, ha a mutatványom közben beleszaladok valakibe, aki az én szememben vétlen és ő másba, ki tudja, talán gyerekek ülnek valamelyik autóban, vagy várják otthon az autóst és szörnyen csalódottak, esetleg lélekben örökké töröttek lesznek, ha soha többé nem megy haza…
– Végezetül megbizonyosodtam róla, hogy elengedhetek végre egy csomó bizonytalanságot önmagammal és a nőiességemmel kapcsolatban: nem vagyok túl türelmetlen, sem túl rámenős. Ez már biztos. Nem vagyok túl hirtelen haragú és arrogáns sem, ahogy a dominanciára való törekvésem sem túlfejlett és nem túl hangos az egóm. Nem akarok feltétlen irányítani, legfeljebb a saját életemet, nem igénylek nagyobb teret, sem figyelmet, mint ami jár és épp annyira tisztelem mások határait, mint a magaméit. Felismerem és elismerem mások értékeit, ahogy a sajátomat is és utóbbit nem kisebbíti, ha mások figyelmen kívül hagyják. Csak ezen ‘mások’ értéke számomra ettől fogva megszűnik fontosnak lenni. Ahogy ők maguk is. Száguldjanak. Minél gyorsabban és messzebbre tőlem. Ez a legbiztonságosabb és legjobb nekem. Ahogy nekik is…
Kedves Ismeretlen!
Köszönet a tanításokért. Sajnálom, hogy csak 150-el mentem ott, ahol 130 a megengedett sebességhatár. Értem, hogy a te tempódhoz képest, ami úgy 250 km/h körül járt, ez kevés és értem, hogy ez téged irritált. Bízom benne, hogy azóta békére leltél, mégpedig épségben.
Egy tanítás neked, hogy ne lépj tovább üres kézzel:
Amikor valóban erős vagy, nem csupán erőlködsz, eltűnik elmédből a zaj. Amint az útra koncentrálsz (helyettem) rezzenéstelen, fókuszált figyelemmel, eltűnik az utadból minden és mindenki magától. Mert az élet ilyen. Nem kell erőlködni. Ha kell, ha torlódást, elakadást tapasztalsz, csak figyelj. Ne kifelé, befelé inkább. Mert az elakadás feltehetően benned van.
Aki hangos, többnyire fél.
Vajon ha kiszállsz a hatalmas autóból, kilépsz a sok lóerő státuszából, hogy érzed magad? Erőtlennek? Vagy üresnek, átlagosnak? Esetleg bizonytalan leszel és gyáva?
Ami zavar, elsőként magadban keresd.
Vajon az élet mely területén érzed kevésnek magad, hol bizonytalankodsz, tartasz fel, akadályozol másokat a haladásban?
Valószínűleg ott, ahol én könnyedén, magabiztosan hozok döntéseket és megyek az úton. Előre.
May the force be with you.
Ezt kívánom.
Szívből.
